Nekünk nőknek van ez a csodás női megérzésünk, ami gyermekünk megszületésével (vagy megfoganásával)  anyai ösztönné evolválódik. Ez az, ami felébreszt minket az éjszaka közepén gyermekünk első nyekkenésére, ez fordítja le nekünk a baba sírását magyarra, ettől gyanítunk egy betegséget, még ha kevés is a tünet és sok-sok mindent segít, szuperül tud működni. Viszont hozzátáplálás során nem biztos, hogy mindig jól súg!

Főleg, ha hagyjuk, hogy sokat a fülünkbe duruzsoljanak nagymamák/nénik: hogy "bezzeg a mi időnkben". Mert kialakulhat bennünk egy érzés, hogy: "tényleg, bezzeg az ő idejükben! Nem volt hozzátáplálási táblázat, tehéntejet és kolbászt adtak a fél évesnek, és milyen egészséges lett!"

És a gyereket csábítja is a kolbász, amit a tesója nyammog (bármi csábítja, amit amaz eszik) és kéri is. Mi meg a fél karunkat is odaadnánk neki, és mi baja lehet? Pár hónap múlva úgyis ehetné... Csak egy falatot. Nocsak, nem fáj tőle a hasa és kér még. Nosza!

Vagy olyan szép ez az eper! És nem permetezett, nem Kuala-Lumpurból érkezett, hanem a nagyi kertjében termett. Milyen hülyeség, hogy még nem eheti a táblázat szerint!

Mi anyák mindig jót akarunk a gyerekünknek. És ez az anyai ösztön valóban csodás dolog, viszont néha kell, hogy a józan eszünkre hallgassunk! És a tudományos tényekre, kutatások eredményeire. Nem a gyerek ellen vannak, pont ellenkezőleg.